Ez az előadás augusztus óta fix pont volt a naptáramban, mivel a tavalyi évadban nagyon kellemes élményeket szereztek Almási-Tóth András operavizsgái és egyéb zeneakadémiai rendezései. (korábbi 13 írás itt) Tehát nem volt kérdéses, hogy Eötvös Péter angol nyelvű operáját, a Lady Sarashinát megnézem-e vagy sem.
Az opera Lady Sarashina 11. századi naplója alapján készült. A szöveget Mezei Mária írta, ezt pedig Ivan Morris fordította angolra. Attól tartok a magyar átlagnéző számára egy japán udvarhölgy élete nagyjából éppen annyira idegen, mint amennyire Eötvös Péter zenéje is az. Ahogy az Armel Operafesztivál nézettségét figyeltem, megállapítottam, hogy a kortárs zene iránt végképp nem vagyunk elég nyitottak. A premier közönsége is nagyrészt zeneakadémistákból illetőleg hivatásos zenészekből állt.
Vajda Gergely avatott tolmácsolója Eötvös Péternek, nem először szembesül ezzel a zenei világgal. Bár én nagy kihagyásokkal találkozom a zeneszerző műveivel, még nekem is átjött a mű világának egységessége és az, hogy ehhez a zenéhez és témához jól illeszkedett Almási-Tóth András rendezése. Egy nő gondolati, érzései és emlékei elevenednek meg a szemünk láttára. A főszereplő, Imai Ayane végig egyedül van és önmagával társalog. Az emlékek és gondolatok három énekes (Makiko Yoshida, Zavaros Eszter és Maurice Lenhard) által személyessé válnak, köztük élénk kapcsolat is van, felelgetnek és kérdeznek. Miután sikerült jó előre ülnöm a nézőtéren, ennek következtében nemigen tudtam olvasni a színpadra helyezett zenekar fölé kivetített feliratot. Az angol nyelvű énekelt szöveg megértése pedig számomra mindig nehezebb, mint az olaszé, így helyenként csak foltokban tudtam rekonstruálni, hogy éppen miről van szó. Ennek ellenére is pontosan érzékelhetőek voltak a hangulatváltások és a főszereplő érzelmi világa, amely helyenként négyszeresére erősödött fel a négy szereplőnek köszönhetően. A kilenc jelenet világa nem vált el egymástól markánsan, helyenként ismétlődésnek tűnt néhány mozzanat, de ez is a zenéhez illeszkedett.
A díszlet, melyet a rendező jegyez, telitalálat. Az egész koncepció kifejeződik használatában.Minden egy nagy ágyon történik, a főszereplő leginkább ebben-ezen tartózkodik, ül-áll-fekszik, míg a három partnere az ágy vége mögött áll. A fehérség domináns, csak részben bontja meg az emlékképek fekete zubbonya. (Jelmeztervező: Lisztopád Krisztina) Jó megoldás, ahogy eleinte nem, csak később látjuk a szereplők ruhájának foszladozó hátát, és az arcukra festett meglehetősen ijesztő sminket. Utóbbi erősen naturalisztikus, összeégett sebes arcot látunk, amelyet az első jelenetekben még jótékonyan eltakar a paróka. A nézőnek van ideje zenehallgatás közben hosszan merengeni azon, hogy felfejtse a jelentést, gondoljon a szükségszerűen közeledő elmúlásra vagy prózai módon csupán arra, hogy ugyan mennyi idő lehet egy ilyen plasztikus arcfestés elkészítése. Egészen tőle függ, a hátterétől, az állapotától, hogy mennyire volt képes bevonódni az előadás világába.
Én ugyan érzelmileg nem kerültem a mű hatása alá, de azt feltétlenül nyugtázhatom, hogy minőségi előadást láttam, amely igazán végig volt gondolva és el lett énekelve. Eötvös Péter ismerői valószínűleg ennél sokkal közelebb kerültek az előadáshoz. Mindenesetre várom a folytatást, a következő Almási-Tóth rendezést, illetőleg a decemberi Varázsfuvolát megint - némiképp megváltoztatott szereposztással.
