"No news is good news" - mondta gyakran az angoltanárom. De titokban mind valami izgalmas eseményre vágyunk...Valami azért összejött, nekünk is, hiába jártuk a turisták által bejáratott ösvényeket folyton...
Augusztus 10, vasárnap
Hoi Anban felültünk a szokásos buszunkra. Ismét volt vagy fél óra késés, megint fekvőszékek voltak és megint a Don Carlosszal bírtam az időt elütni. Megállapítottam, hogy valóban a középiskolás éveim óta nem volt „Verdi-korszakom”, akkor hallgattam legutóbb 1-2 hétig mindig ugyanazt az operáját és fedeztem fel a következőt. Most már erős a veszélye annak, hogy ehhez a zenéhez a rizsföldek és a banánfák, no meg a motoros forgalom képe fog társulni. Az utazás előtt az egyetlen érdekesség az volt, hogy egy olasz házaspár szólított meg és elszórakoztattak minket a korábbi afrikai és ázsiai kalandjaikkal. Mert vannak emberek, akik minden évben egy másik országba utaznak el és azt járják be...
Hue városába vasárnap délben érkeztünk. Ebédidő volt, minden kihalt – 48 foknak megfelelő hőmérséklet egy betondzsungel közepén. Tudtuk, hogy egész Vietnamban itt a legrosszabb az éghajlat, de most megtapasztaltuk a maga valójában is.
A szálloda megtalálása sose probléma, kergetik az embert az ügynökök. Most is tíz percen belül lett szobánk, most is tíz dollárért. Légkondicionálóval, ventillátorral felszerelt, tiszta, ámde apró szoba. Meg persze internettel. A közelben volt vízárus, de kevés étkezőhely. Tűző napon jó hosszan másztunk, amíg találtunk egy étkezdét, amely a hagyományos tésztás marhahúslevest árulta. Jó volt. Négy fele élénkült meg a forgalom, nyitottak a boltok, de a régi városnegyed környékén (ott van a Citadella, mint fő látványosság), ahol kikötöttünk, ugyancsak nem találtunk vacsorára sem könnyen ennivalót. Aztán viszont igen és az jó is volt és még felárat sem számoltak fel, ahogy szinte mindig megteszik külföldiekkel. A rákos levest, amelyet csak úgy bónuszként adtak, nem bírtam megenni, Gábor is csak alig. A rák nagyon egyben volt.
A nap eseménye az volt, hogy találtunk egy Converse márkaboltot. Itt gyártják Huéban, és egy tornacipő ennek következtében jóval olcsóbb, mint akár a szomszédos városban. (Az egyik útikönyv ezt is írta, erősen úgy néz ki, hogy minden beigazolódik...) Sok itt a bolt, egy jószemű ember biztos sok mindent találna, de mi még nagyon keveset vásároltunk. A boltokon végigmenni egyébként is kicsit leverő élmény, mert MINDEN ruha alacsony és kifejezetten vékony alkatú nőkre van szabva. Mert itt a nők 99%-a valóban ilyen. Reggel felkelnek edzeni, sok zöldséget esznek, nem szénhidrátot…
Augusztus 11, hétfő
Jobb ötletünk nem volt, motort béreltünk ismét, hogy lemenjünk a tengerpartra. Tudtuk, hogy a buszunk délután ötkor indul Hanoiba, majdnem nyolc óra időnk volt. Mivel a hotelban délig lehetett volna bent maradni, egészen halványan azért felmerült, hogy mi lenne, ha csak úgy a szobában üldögélnénk filmet nézve, illetőleg zenét hallgatnánk. Aztán elvetettük, jöjjön inkább a kaland.
Negyed tízkor, tankolás után Gábor megkérdezte (már a motoron), hogy ugyan mit fogok tudni a blogra írni Huéról. Ezen elgondolkodtam. Jó, a város a Parfüm folyó partján fekszik, citadella, óváros, átmentünk több hídon is, de ez azért nem izgalmas.
Ekkor viszont velünk szemben kanyarodott balra egy teherautó a főúton, a magánál kisebb járművekre nem figyelve, és egészen úgy tűnt, hogy nem adja meg az elsőbbséget. Gábor a köves-murvás úttesten befékezett és félre is kanyarodott – volna, de ekkor elestünk a motorral. A teherautós mégis időben meg tudott állni. Ha valaki azt hiszi, hogy gyorsan mentünk, vagy Gábor vagánykodott – téved. A probléma ott van, hogy ugyan ki van itt is táblázva a sebességhatár, a főút, vannak lámpák is, de a kutya sem tartja érvényesnek magára ezeket a szabályokat. A motorosok szemben is elindulnak, tolatnak autók osztott pályás úton egészen a következő kereszteződésig. A buszsofőrt is figyeltem, különösebb félelem nélkül fogott bele előzésbe úgy, hogy a sávjában szabályosan haladó járműre rádudált… Olyan az egész város, még Hue is, mint egy gázelegy, amelyet elkezdtek melegíteni és össze-vissza mozognak benne a keréken mozgó részecskék.
Az esés után feltápászkodtunk, és egy árus azonnal zöldséget akart nekünk eladni.
Szerencse a szerencsétlenségben, hogy a kereszteződésben volt patika, vettünk jódot és Gábor nyolc zúzódását és az én egyetlen mélyebb sebemet be tudtuk kenni. Neki tönkrement a nadrágja, a kedvenc inge, és elég izgalmas látványt is nyújtott a bal oldala, amelyiket minden sérülés ért. Én akkor azt hittem, hogy minden oké, csak a bal lábam remegése nem akart abbamaradni, de a görcs és a fájdalom lassan már harminc órája nem múlik, viszont nem is lett rosszabb. Kinyújtani és behajlítani nem tudom a lábam, de ha fekszem, van olyan pozíció, amikor nem fáj.
Ez az egész élmény arra volt jó, hogy értékelni tudjuk az eseménytelen állapotokat is. Jelenleg már kevésbé aggaszt minket a közelgő költözés is, most már elsősorban azt szeretném, ha trombózis nélkül tűrhető állapotban vissza tudnék pénteken jutni Pestre. (Gábor most említette, hogy engem az ő biztosítása csak addig véd, amíg vele vagyok, és minthogy külön útvonalon repülünk, most ébredt rá, hogy az ideútra és a hazaútra sem érvényes…)
A baleset után, úgy ahogy voltunk, visszaültünk a motorra és a tizenöt kilométerre lévő teljesen elhagyatott tengerpartra értünk. Közel volt a dél, tele volt a part kis éttermekkel és napernyőkkel, nyugágyakkal – és egy nagyjából száz méternyi szakaszon mi voltunk egyedül. Mivel Gábor eleve sem akart a tengerbe bemenni, de a horzsolásokkal még kevésbé, egészen egyedül fürödtem, majd még később jöttek hárman. Olyan ez a hőség, mint amilyet Camus ír le a könyveiben, egyedül bent a vízben bírható ki. A lábamat próbáltam kiemelni, mert a sebet csípte a víz, de még így is ez volt a jobb megoldás.
A program után elégedetten érkeztünk meg a szállodába, ahol megengedték, hogy lezuhanyozzunk így is, hogy már ki voltunk jelentkezve. Átöltöztünk, söröztünk és vártuk a buszt.
A busz 15 helyett 17 óra alatt hozott minket vissza Hanoiba. Most csak tizenhárman voltunk a harminc helyre, kényelmesen elfértünk. Persze, most sem volt wifi, hiába ígérték. Félig fekvő helyzetben ültem ennyi ideig és próbáltam a lábamat mozgatni, közben meg hallgattam a Don Carlost, meg a korábban említett Stabat Matert és persze a Párkákat... A két óra csúszás fel sem tűnt, a helyiek sem reklamáltak. Ilyen a forgalom, mindenki tudja, hogy a menetrendek csak bizonyos fenntartással vehetők komolyan.
Augusztus 12, kedd
Hanoiba érve könnyen megtaláltuk a helyi buszt (a fiatalabbak AZONNAL átadják a helyet, ha jön egy idősebb!), ami kihozott az egyik külvárosba, ahol most is egy vendéglátó családnál vagyunk. Még eddig csak egy leányzóval találkoztunk, aki pár hete végezte el egyetemi tanulmányait. Délután kimentünk ennivalót keresni, és furcsa módon ez itt is nehezen ment. A szokásos leves után söröztünk, megnéztünk egy plazát, amely jól le volt hűtve és el tudtunk néhány üzenetet olvasni. Vettünk vizet.
Esőre áll az idő, és reménykedünk is benne, mert szörnyű a meleg. Állítólag holnap már öt fokkal kevesebb lesz.
Hát így megy ez… Szerintem holnap és a csütörtöki fél nap is hasonlóan fog telni, legalábbis én már nem szeretnék nagy fordulatot a továbbiakban. Újabb bejegyzést nem tervezek. Ha valaki elolvasta, amiket írogattam és kedvet érezne ide jönni, figyelmeztetem, hogy november és február között érdemes. Egyébként pedig szívesen adunk további információt, hátha más is használni tud a mi tapasztalatainkból valamit. Ezért írtam le. Köszönöm a figyelmet, élvezzétek azt a helyet, ahol épp vagytok, amennyire csak lehet…
