Most nagy szünet következik az Őrült Nők után, amely a valaha megírt legolvasottabb bejegyzésem eddig. Lehet, hogy a csúcson kellene abbahagyni, de gondolok arra a pár emberre, aki eddig kitartóan a vidéki vendégjátékokról írottakat és a gyerekszínházi témájú írásaimat is megnézte, és nem érte be a legpopulárisabb témákkal. Hátha lesz öt-tíz ember, akinek ez is érdekes.Vietnamban vagyok most már több mint 24 órája és maradok majd egy hónapig. Szeptember hatig (Opera - A telefon) szerintem más színházi témájú bejegyzésem nem lesz.
A Nemzetközi Kémiai Diákolimpia középiskolásoknak alapított tanulmányi verseny, amelyet 3 ország (Magyarország, Lengyelország és Csehszlovákia) alapított, és ez a 46. alkalom. A férjem 1995 óta részt vesz a magyar csapat felkészítésében, mondhatom, hogy 19 éve az életünk szervezésének egyik legmeghatározóbb eleme éppen ez. Tíz napig tart a verseny, most már 76 ország vesz részt. Magyarország is szervezett 2008-ban olimpiát, az volt a negyedik magyarországi verseny, de nagyjából említés nélkül maradt a sajtóban. Akkor volt a körhintás baleset, arra a legtöbb ember emlékszik. Ez sikertörténet volt, így nem izgalmas. Akkor vettem részt először szervezőként, jó sok mindenkivel összebarátkoztam, olyannyira, hogy a törökök 2011-ben meghívtak vendégnek, és tavaly pedig Moszkvában bevettek a helyi szervezők maguk közé önkéntesnek. Ez azért jó nekem, mert sose bírnám kifizetni a 3000 dolláros részvételi díjat, pont elég sok a repülőjegy is. A szervezőknek meg azért, mert a résztvevő tanárok évről évre nagyjából ugyanazok és hasznos, hogy ismerek szinte mindenkit. Arra a munkára, amit tavaly egyedül végeztem Moszkvában, több fizetett ember volt felvéve a magyar olimpián. Az orosz szervező a tél folyamán beláttatta a vietnamiakkal, hogy nekik is jól fogok jönni, így most remélem a legjobbakat, és várom vissza a régi ismerőseimet. Ahogy számolgatom, nagyjából nyolcvan ember van, akikkel elég sokat beszélgettem tavaly és akiket most is várok. Nem rossz érzés egy ilyen nemzetközi eseményen lenni. Ilyenkor jön rá az ember igazán, hogy mennyire keveset számít a származás, fontosabb a közös érdeklődés. Itt nagyon jól meg vannak együtt az izraeliek és az arab országból érkezők is, a kínaiak és a tajvaniak, hogy egyéb példákat ne is hozzak.Látszik rendszerint némi klikkesedés, a volt szovjet államokból jöttek együtt vannak (mert angolul kevesen beszélnek közülük), a dél-amerikaiak is, ill. a svájciak a németekkel, osztrákokkal .A magyar csapat tanárai történetesen elég nyitottak, én azt hiszem, elég népszerűek is. Kizárólag a kémia az, ami összeköt mindenkit. Én is mindig szerettem a kémiát, lassan 25 éve vegyészekkel töltöttem az időm jelentős részét és nem annyira lógok ki. Vagy nem jobban, mint akárhol máshol.
Annak dacára, hogy óriási energiákat adott a tavalyi moszkvai olimpia, különösen azért, mert nagyon kevesen voltunk szervezők és végig éreztem, hogy szükség van rám, az utóbbi hetekben-hónapokban kevéssé voltam erre az útra ráhangolódva, nem kis részben a színházlátogatások miatt, amelyekről itt a blogon részletesen beszámoltam. Az Opera előadásait nézve annyira nem vágyódtam el ide, Vietnámba. De a Jurányiból se, és még sorolhatnám a további helyeket, ahol nagyon jól megvagyok.
A legutolsó napokban ráadásul rám jött megint, hogy félek a repüléstől. A 17 órás út során aztán ráébredtem, hogy ez a félelmem voltaképp öröklött, az apám félt ennyire, nem is ment szívesen sehova, nem is lett volna lehetősége, és ő az, aki folyton emlegette a közlekedési veszélyeket általában is. És ő az, aki folyton operákat hallgatott, Székely Mihályt, Kováts Kolost, Gregort, Polgár Lászlót...és amikor nem, akkor meg emlegette a pesti operalátogatásait, amelyekre évente jó esetben egyszer ha sor került. Most először történt, hogy olvasás helyett zenét hallgattam utazás közben, és valószínűleg ennek köszönhetően valahogy mégis túléltem az egészet, fejfájás-hányás mentesen. A kulcs: a zenei választék ugyan a kategóriák között nem tüntette fel, hogy van komolyzene is, és így a Doors albumával kezdtem, de aztán találtam egy Bach lemezt is. Akkor örültem meg igazán, amikor Strauss Imígyen szólott Zarathustrája is meglett. Elég érdekes módszerrel, hol a szerző, hol a cím volt feltéve, és így talán két órája is repültem, amikor megláttam a Don Giovannit, amit még Doháig (Katar fővárosa, ha valakinek nem lenne ez evidens) majdnem végig tudtam hallgatni. Frászban voltam minden hülye felhőben és úgy alakult, hogy a leszállás egészen egybeesett DG pokolra szállásával. Én közben persze a miskolci DG-előadásra gondoltam, elég jól előjöttek a részletek, tekintve, hogy kétszer is láttam. (Ha már itt tartunk, jövőre előveszik a pesti Don Giovannit is, bár nem egészen azokkal, akikkel jó lenne, sőt a miskolciak olaszul is újra betanulják a darabot, mert viszik a plzeni fesztiválra. Mindkettő nézhető lesz a tavasz folyamán, ha jól emlékszem.)
Dohában van egy szuper repülőtér. Ezt csak az értékeli, aki látott másféléket is, de a számos ingyenesen biztosított számítógép azért impresszív volt. Visszafelé - akkor még úgy tudtam - 9 órát kell éjszaka majd itt eltöltenem, és úgy láttam, ez menne is. Kényelmesnek tűnt a szőnyeg is. (Azóta kiderült, hogy a Quatar Airways 8 óra várakozásnál hosszabb idő esetén ingyen biztosít szállodát, transzfert, szóval visszafelé a 25 órás utam mégsem lesz annyira vacak. ) A hatodik gépen végre be tudtam kapcsolni a FB-ot, de mindössze egy személynek sikerült írni, neki is csak egy sort, amikor deus ex machina jelleggel megjelent két hús-vér ismerősöm: a horvát tanárok és velük négy diák is. A horvát csapat vasárnap helyett előbb indult, mivel Bangkokban akartak hozzászokni az éghajlathoz, a száz százalék páratartalomhoz, amely miatt 46 foknak érződik a hőmérséklet. Nagyjából ez a találkozás egy percen belül ráhangolt az olimpiára, nem éreztem tovább azt, hogy mi az ördögöt keresek én itt. Aztán kiderült, hogy a szlovén csapat is hasonlóan döntött, velük meg még jobb viszonyban vagyok, és éjjel egyig, a maradék két órát végigbeszélgettük.
A Doha-Bangkok szakasz nyolc óránál hosszabb lett, mivel vártunk néhány utast negyven percen át, akiknek a járata késett. És ekkor felállítottam a személyes rekordomat - a teljes idő alatt Mozartot hallgattam, még kétszer a DG-t végtelenített üzemmódban, aztán a változatosság kedvéért a Figarót. Utóbbinak a fináléjára szálltunk le Bangkokban, hogy ugyanaz a gép még másfél óra takarítás, majd újabb másfél óra repülés után lerakjon végre Hanoiban, ahol nem profin légkondicionált a reptér, azonnal éreztem, mire lehet majd számítani. Az esőfelhők gyülekeztek, mint megtudtam, nem sokkal korábban lett vége egy viharnak, ami itt mindennapos.
Minthogy nem volt csak egy minimális kézipoggyászom, az én csomagom nem is tűnhetett el - viszont az egyik szlovén diáké igen. És tényleg kijöttek értünk, és mivel Angliában tanult az a matematikus, akit kiküldtek, jól beszélt angolul - azokkal a vietnámiakkal ellentétben, akiket tavaly Moszkvában láttam. Nem esett rosszul, hogy folyamatosan lehetett valakivel beszélgetni, és kiderült, hogy a három útikönyvből összeszedett infóim az országról nagyjából rendben is vannak. Aztán kinézve az autóból valóban bebizonyosodott, hogy irgalmatlan mennyiségű a motoros, non-stop fevonulásra hasonlít. És ülnek hatan is egy motoron, bár tipikusan inkább csak ketten-hárman. És a járdára felhajtva sokan elkerülik a kereszteződést, ha lámpa van, és nem állnak meg, ha jön valaki a zebrán. De hozzá lehet szokni, bár egyedül nem lett kedvem kimenni az utcára.
Miután az 1999-es bangkoki olimpia volt az első élményem, akkor találkoztam ezzel az életstílussal, ami itt van (de ott az autók domináltak, ennyi motort az életben nem láttam), és voltaképp visszavágytam azóta is ide, Távol-Keletre, nagyon hamar azt éreztem, hogy minden OK, otthonos a hely, ismerős a kosz az utcákon, a sok elárusító, az, hogy alkudni kell. Ettünk az utcai kifőzdében levest és utólag, a mai háromszori éttermi kajálás után elmondhatom, hogy nagyjából negyed annyiba került, de jobb volt az, amit tegnap a primitiv helyen kaptunk. A bolt nem tünt nagyon jól felszereltnek, a csoki-fronton különösen gyér és drága a felhozatal, viszont, aki sörözne, az itt megtalálná a számítását. Nem rossz a helyi sör.
A mai napon annyi volt a feladat, hogy a légitársasághoz elmenjünk, a visszaútra a szállodát lefoglaljuk. Megtörtént. Odafelé megnéztük az Operaházat, amely még a francia korszakból származik, nem játszanak benne operákat. Kár. Láttunk pár könyvesboltot, de most sok szükségünk nincs rá, mivel elektronikus könyvekből jól fel vagyok szerelve, lassan el is olvasom a legújabb Coetzee-t (The Childhood of Jesus - a Tannhauser kapcsán emlegettem, nagyon jó, csak azóta nem volt időm rá).
Ennyi volt az egész, Gábornak nagyon kell dolgoznia, hogy kész legyen holnap reggelre, nekem pedig az étkezések közötti idő eltöltése a feladatom és az, hogy ne zavarjam. Magyarán a relax, a lazítás - nem az erős oldalam. Így ebben a számomra is váratlanul megkapott időben elkezdtem a szeptemberi Don Carlosra készülni, amit Várnai Péter feltett FB-bejegyzése juttatott eszembe, és ezzel elment az idő.
Az éttermi menüvel bajban voltunk, ugyan angolul volt, de nem igazán azt jelenti pl. a tiramisu, amit nekünk, se a görög saláta...Nagyjából harminc százalékban kaptunk igazán jó ennivalót, a többi fogás esetén arra gondoltam, hogy legalább nem én fizetem és nem kell mosogatni. Ezek mindenképp pozitívumok. De megint rájöttem, hogy nekem annyira nem emeli a komfortérzetemet, ha étteremben ehetek, jobban éreztem magam az előző este a kissé lepukkant utcai kifőzdében. Sokkal inkább számít, hogy mit nézek, mit olvasok. Most vagy tíz napig ez a komfortszint lesz, aztán nekivágunk az országnak és folyamatos problémamegoldási helyzetté változik majd minden, eljutni a-ból b-be, találni szállást, buszt, megfelelő kirándulási útvonalat... Most jó, hogy van ez a gyors net, amely lehetővé teszi a youtube hallgatását, aztán jó lesz az is, amikor végre találunk egy helyet, ahol fél órára lecsekkolhatjuk a leveleinket. A "Take it as it comes" jelszót választottam, még a repülőn (a Doorstól ihletet merítve)...még egy nap, aztán beindul az igazi nagyüzem, a pörgés, az éjszakai fordítások elősegítése, a Ramadan miatt élelmezési problémák megoldásának kezelése, és az összes többi kis apróság.. A programban benne van a híres-nevezetes vizi bábszínház megnézése, lényegében kötelező jelleggel, így arról majd külön írok,remélem, valamit meg is értek majd belőle.
Mára ennyit, köszönöm az érdeklődést.