A Primavera fesztivál keretében néhány vidéki operaelőadás látható a héten az Erkelben. Ráadásul olyanok is, amelyek nincsenek repertoáron idén az Operában, így feltétlenül színesítik a pesti kínálatot. Az én naptáramba éppen ez az egy előadás illeszkedett be (mivel már februárban beterveztem), amelyiket már láttam is Miskolcon. Csak erről tudom a benyomásaimat összegezni. Azt nem tudom megítélni, hogy a vidéki mezőnyben ez az előadás kiemelkedően jónak vagy netán átlagosnak számít-e.

Bevezető gondolatok, átugorható

Az előadásra igyekeztem néhány embert is hozni. Éppen 167 főt sikerült rábeszélni, hogy eljöjjön velem. Majdnem kizárólag olyanok jöttek, akik a februári Mefistofelét is nézték. A szünetben és előadás után hozzávetőleg harminc-negyven vélemény(töredéket) hallottam, és ennek a megosztása önmagában is tanulságos. Amíg a Mefistofeléről szinte csak egybehangzóan pozitív vélemények hangzottak el, mind a rendezés, mind az énekesek kapcsán (első helyen kiemelve a címszereplő, Bretz Gábor teljesítményét), addig a miskolciak előadása sokkal ellentmondásosabb fogadtatásra talált. Volt aki örült, hogy magyar nyelven hallja, de a többség szebbnek tartotta volna olaszul. Legalább a feliratot értették volna, ezt is hozzáfűzték. Néhány diák túl modernnek, mások túl hagyományosnak vélték a rendezést. Az, hogy kinek mely énekes tetszett vagy nem tetszett, szintén elég nagy szórást mutatott. A Mefistofele értékeit nagyban mutatja, hogy szinte mindenki még most is emlegette ennek az előadásnak a kapcsán is, ez lett számukra a viszonyítási pont, a szintmérő. (Azóta a pozsonyi Anyegin és a Jenufa esetén is lemértem ezt. Sikerült egy igazán jó előadást kiválasztani, ami nyomot hagyott a nézőkben.)

Hogy miért tartom ezt fontosnak, hogy megemlítsem a benyomások sokféleségét? Alapvetően azért, mert ez is jól mutatja, hogy a nézők véleménye jellemzően mennyire eltérő és egy vélemény az csak egy vélemény, és nem lehet belőle az előadást objektíven megítélni. A kampányt természetesen azért folytattam, mert reméltem, hogy jó hatással lesz a diákokra az előadás és még egy lépéssel közelebb kerülnek az operához. Bízom benne, hogy a többség összességében inkább szerette az előadást, mint nem. (Hátha lesznek olyanok, akik egy komment hozzáfűzését megkockáztatják, az jó lenne.)

Egy dologban volt 100%-os konszenzus: az előkészítő előadás bűn unalmas volt, és még csak nem is túl informatív. Ülve beszélni, úgy, hogy alig láthatja valaki az előadó arcát – nagy merészség. Nehéz így hatást kiváltani. Visszaemlékeztünk Krasznai Gáspár előadásaira a Verdi-trilógia kapcsán, amelyek igazán színvonalasak voltak. Most csak annak örültem, hogy nem hallgatott rám az összes diák és túl sokan nem jöttek oda egy órával korábban, hogy ezt végigüljék. Akik mégis megtették, azoknak mínuszból indult az este, ahogy nekünk is.

Ma reggel a bejegyzés írása előtt nem sokkal, tettem még egy kísérletet a hetekkel ezelőtt bedöglött CD-játszó beüzemelésére. Sikerült. A Don Giovanni utolsó felvonásának megszólalása majdnem akkora sokkhatást eredményezett, mint amekkorát az előadásban a kőszobor megszólalása. Vilma nem sokkal utána megjegyezte: hogy lehet, hogy nem veszi észre mindenki, hogy mennyi szépség van ebben a zenében? Én roppant módon boldog voltam, hogy benne egy ilyen gondolat felmerül. Miután tíz éve néz előadásokat, annyira azért nem meglepő, hogy ennyire fontossá vált számára az opera. De ennyi idő elég lett volna ahhoz is, hogy kiábránduljon az egészből, és ez nem történt meg. Nagyon remélem, hogy másokat is megérintett éppen ez a szépség, amely Mozart zenéjének sajátja. Az előadás az esélyt megadta erre. Cser Ádám vezényelte a zenekart, amelynek teljesítményét jobbnak éreztem, mint a február hatodikai előadáson.

Az előadásról

Miután egy nyolcoldalas beszámolót írtam az első nézésről, most itt csak néhány kiegészítésről lesz szó, azokról a szereplőkről, akiket még nem láttam, illetve a rendezéssel kapcsolatos újabb benyomásokról.

Eddig is egyértelmű volt, hogy egy operaelőadásról akkor lehet valamennyire is megbízható véleményt alkotni, ha Fodor Géza mintáját követve az ember mindkét szereposztást LEGALÁBB kétszer megnézi. Akkor kiderül, hogy melyek az esetlegességek és milyen mozzanatok azok, amelyek a rendezői szándékot valóban hordozzák.

Miskolcon február 6-án némileg (?) euforikus állapotban voltam több tényező együtthatására. Örültem, hogy ismét a szülővárosomban lehetek, ráadásul a nagyszínházban, és majdnem egy év után ismét hallhatom a Don Giovannit, számomra fontos énekesekkel. Ezt még fokozta, hogy pár perc után már látszott, hogy Szabó Máté rendezésében sokkal több az ötlet és invenció, mint amihez a Pesten futó rendezésben szokhattunk.

A péntek esti újranézés során másodszorra már sokkal markánsabban éreztem azt a kontrasztot, amely az előadás tere és a történet között feszül. Amint az azt a színház dramaturgja, Cseh Dávid elmondta az előkészítő előadásában, egy próbatermet képzeltek el helyszínnek. Nekem a tér inkább egy modern művház előcsarnokára emlékeztetett, amely leginkább csak annyit sugallt, hogy 2014-ben játszódik az egész. Mivel a szövegen nem változtattak, a ruhák maiak lettek, elmosódottá vált, hogy most ki kicsoda. Nehéz lenne megválaszolni, hogy ezek a szereplők miből is élnek, mi a foglalkozásuk. Egyedül Leporello esetén van eldöntve ez a kérdés, aki személyi titkár, nyilván alulfizetve. Azt hiszem, hogy szerencsés megoldás lenne egy nagy levegőt venni és az egész történetet egy végiggondolt koncepció mentén a mába helyezni, mondjuk egy operaénekessel a középpontban, akit körülvesznek a rajongók. Ez azért lenne szerencsés operatéma, mivel éppen ez az a közeg, amelyről egy operarendezőnek van is tudása, lehetne is mondanivalója. Csak éppen hozzá kellene nyúlni a szöveghez is. (A múlt heti Moliere Don Juan esetén is ez merült fel, változatlan formában nem biztos, hogy még elég érdekes a történet.)

A műsorfüzetben Szabó Máté Don Giovannira a „függő ember” kifejezést használja. Mindazzal, amit még hozzáfűz („puszta létezésével mutat arra, hogy mennyire összeférhetetlenek az ösztöneink a társadalmi elvárásokkal”) egyet lehet érteni, ugyanakkor ez a kifejezés némileg vitatható, illetve túl tágan értelmezhető.

Mi az, hogy függés? A rendező valószínűleg szexfüggőnek, szenvedélybetegnek ítéli Don Giovannit azon egyszerű oknál fogva, hogy kirívóan sokszor váltogatja a partnereit. De mi van akkor, ha ez az életmódja egyszerűen választás eredménye? Miután a létfenntartása nem igényel energia befektetést, azaz dolgoznia nem kell, a nőcsábászatot tartja a legkellemesebb elfoglaltságnak. Jól akarja magát érezni, nagyjából ez az életcélja és mással nem foglalkozik. Leporello is, mások is ezt választanák, ha módjuk lenne rá, ÉS ha belső korlátok, a társadalmi elvárásokhoz való igazodás vágya nem szabna ennek határt. Én nem függést érzek a karakterben, inkább amoralitást. Ő az egyetlen, aki az életmódját természetesen éli. Ha nem sikerül egy nőt meghódítani, akkor erőszakhoz is folyamodik – ennyire erős benne az önérvényesítés vágya. Bevallom, engem mindig épp ez a mozzanat zavart, miért erőszakos ez az ember, ha egyszer a hódítást élvezi elsősorban…Az. Don Giovanni sikere alapvetően nem udvarlásának kifinomultságában, lényének varázsában rejlik, hanem sokkal meghatározóbb tényező az, hogy a nők mennyire vágynak arra, hogy valaki szépeket mondjon nekik, mennyire vágynak a szerelemre, amelyet az átlagférfiak oldalán nem élhetnek meg. Hajlandóak magukat is becsapni és erre a lovag alkalmat ad. Don Giovanni tevékenységére van kereslet, működik a szisztéma egy jó darabig. Ahogy Don Giovanninak szüksége van a nőkre, a nőknek is szükségük van rá. („Akár egy halom hasított fa, hever egymáson a világ...” – minden összefügg.)

Ezt a rendszert borítaná fel a gyilkosság, amely ebben az előadásban nem rendíti meg a főszereplőt (most Haja Zsolt). Nyoma nincs annak, hogy hatna a magatartására. Szerettem a Kovalik rendezésben, hogy a megölt Kormányzó figurája többször is megjelent. Jelenleg a tolókocsis Kormányzó lelövése mindössze mókás baleset, nagyon vicces lett. Az újranézés miatt már nem hatott meglepetésként, inkább paródiának tűnt. Ebből a rozoga öregemberből viszont méltóságos halott lesz. A kormányzó két megjelenése között időben is nagy a távolság, de a szerep karakterében még hatalmasabb a változás. A kormányzónak jót tett a halál. Elgondolkodhatnánk, hogy a véres garbóban megjelenő Cser Krisztián most elvileg egy feltámadott halott vagy netán szobor lenne, viszont annyira impozáns a hangja, annyira betölti a teret, hogy az adott pillanatban csak gyönyörködünk benne, nem elemezzük a helyzetet. Csak utólag merülhet fel ez a kérdés, látunk a kormányzó szerepének értelmezésében megoldatlanságot, de az előadás közben visz minket a lendület. Amennyire nem tudott súlyt adni a szerepnek a múlt heti előadásban Bán Bálint, most ugyanez a mutatvány Cser Krisztiánnak fényesen sikerül. (Érdekes lehetne, mint Don Giovanni is...)

Haja Zsolt a címszerepben kellően pörög, megjelenik benne az agresszivitás is, a rosszmájúság, érezzük a kapcsolatot közte és Leporello között, bár a nőkkel már sokkal felületesebben bánik, amely a rendezői koncepciónak meg is felelhet. Most is az volt vele kapcsolatban az érzésem, mint A varázsfuvola esetén. Kidolgozott alakítást látok, jól is énekel, de valahogy ENGEM nem varázsol el. (Persze a fent leírtak miatt azt is mondhatjuk, hogy nem kell, hogy Don Giovanni annyira különleges férfi legyen, elég az, ha a nők belelátják a szerelmes férfit. A Don Giovanni-Leporello ruhacsere-jelenet is ezt mutatja, a külsőségekhez ragaszkodnak, nem a személyiséghez.) Abban is biztos vagyok, hogy csak az általam odavitt nők közül van több olyan, akiknek viszont tökéletesen megfelelt. Don Giovanni sem csábította el az összes nőt, mi az a pár ezer a teljes női lakosság létszámához képest…

Cseh Antal Leporellóját viszont elég jónak éreztük Vilmával mindketten. (Vilma még ötévesen látta a Kovalik-Figaróban és azóta emlékezett rá. Említette, hogy most más a szakálla – most valóban nem sok oka lett volna, hogy napocskát nyírjon bele…) Cseh Antal kevésbé cifrázza a szolga szerepét, mint ahogy Hábetler András tette február hatodikán. Hábetler sokat evett, evés közben is énekelt – mindez jellemezte is a szolgát. Talán Hábetler lázadóbban is viszonyult a gazdájához, több kritikai élt vehettünk észre a viselkedésében. Cseh Antal már ennél megfáradtabb Leporello, aki helyenként szintén bírálná a gazdája életformáját, máskor viszont együtt szórakozik vele. Ha nem lenne szörnyen gyáva és álszent és nem kellene másoknak dolgozni, neki is megfelelne ez az életmód, ezt érezzük.

A férfiaknál maradva, Decsi András Don Ottaviója most is jó, de nem hívja magára annyira a figyelmünket, mint Kelemen Dániel Masettója. Ez a Masettó esetlenségében, bumfordiságában, lúzerségében nagyon emberi lett, kerek és kidolgozott egész – vele tudtam érezni. Már első nézésre is megfogott ez a figura, de most még erősebbnek éreztem. Nem tudom, hogy baj-e vagy sem, ha valaki egy Don Giovanni előadás után Masettóra emlékszik vissza legszívesebben. Eddig is jó erős Masetto-alakításokhoz volt szerencsém (Gábor Géza, Szegedi Csaba a két legemlékezetesebb korábbi Masettóm) és most Kelemen Dánielnek lehetett örülni és sajnálgatni.

A női mezőny is átalakult. Teljesen más három énekesnőt láttam, és ez nem maradhatott hatás nélkül. Miután nem éreztem, hogy a főszereplő és a nők között a felületes kapcsolatnál több is létrejött volna, sőt a szokásostól eltérően azt sem, hogy a három nő igazán erős klikket hozott volna létre, némileg az a benyomásom, hogy a három főszereplő elszigetelten létezett volna az előadásban. Szépen szólnak az áriák, ugyanakkor az átütő erőt, a szenvedélyt nem éreztem elég erősnek sem Donna Anna (Kozári Alinka), sem Donna Elvira (Herczenik Anna) figurájában. Molnár Ágnes, akit pont egy hete láttam két kisoperában tündökölni, meggyőzőbb volt, karakteresebb Zerlina.

Kellemes az előadás, zenés színházat látunk, és van is min elgondolkodnunk hazafelé. És reméljük, hogy akik látták, azok veszik a fáradtságot és szavaznak is az előadásra és ezzel is támogatják, hogy a miskolci társulat kivihesse az előadását Pilzenbe. (Ingyenes hétvégét sorsolnak ki, két szerencsés szavazó akár együtt is mulathat a társulattal, ha nem is úgy, ahogy DG, viszont a pokolra sem fogják utána elrángatni őket…)