Régen léptem ki színházból ennyire szomorúan. Nem történt más, Parti Nagy Lajos olvasta fel egyperceseit, amelyek megjelentek már az ÉS-ben, megjelentek külön kötetben is. Ismertem őket, tudtam mire megyek. A novellák szüneteiben Dés László játszott különféle hangszereken, magyar népdalt szaxofonon többek között. Nem sokáig, éppen csak áthidalta azt a kis időt, ami kellett Lajosnak a regenerálódáshoz. Az előadás elején érezhetően civilben lépett ki a szerző, némi kis bizonytalanság, elfogódottság jeleit mutatta. Emiatt sem rossz, hogy nincs magára hagyva. Ahogy elkezdett olvasni, azonnal elkapott minket a szöveg. Jobban üt talán, mint olvasva. Homérosszal is ez lehetett a helyzet valaha... A nézők 80% folyamatosan nevetett, óriási siker ez az előadás, egy külföldi azt is hihette volna, hogy egy kabaré esten van. Nekem az volt a benyomásom, hogy csak ő meg én maradtunk komolyak. A szerző nagyon szerencsés, a szöveghez illő tónust talált és egyáltalán nem esett ki belőle. Minden írás jól választott és aktuálpolitikai kapcsolódású. Én borzalmasan éreztem magam, teljesen átjött az, hogy egy szörnyűséges országban élünk, hatalmas kompromisszumok és meghunyászkodás árán.
De aztán rájöttem, hogy mégsem reménytelen az egész. Itt van Parti Nagy aki a félelem legkisebb jele nélkül fülkefórozik, teszi ezt nyilvánosan, nem egy pincében hetven fő előtt, hanem a Belvárosi Színház nagy nézőterén, ami tele van és tele is lesz. Az irodalom mégsem egészen hatástalan.