Szombat este tízkor, miután kijöttem a Rózsavölgyi Szalonból, gondoltam egyet és benéztem a Katonába is.
Schilling Árpád kezdeményezésére indult egy beszélgetéssorozat, amelyre jelentős rendezőket hívnak majd meg. Az első alkalom ez volt, Székely és Zsámbéki (azaz "a Gáborok") beszéltek a színházi emlékekről. Az most sem derült ki, hogy Székely pontosan miért is ment el a Katonából, bár irányult erre nézői kérdés. Hatalmas naivitás volt azt gondolni, hogy majd most megmondják, hogy mi van a döntésük mögött, ha egyszer még soha nem beszéltek erről a közvetlen munkatársaiknak sem. Fel lehetünk készülve, hogy ez marad a magyar színháztörténet egyik legrejtettebb titka. Bele kell nyugodni. Én azon a ponton érkeztem, mint kiderült, amikor két óra pódiumbeszélgetés után elkezdődtek a kérdések. A nézőtér teljesen tömve volt, álltak is, éppúgy mint a régi szép időkben. (Engem biztosítottak arról, hogy azonnal vége lesz, de mégis beengedtek - még 45 perc volt az, amit hallottam.)
Ez alatt Székely Gábor kifejtette azt az ellenérzését, hogy dömpingszerűen készülnek gagyi előadások, kevesebb, de minőségi jobb lenne szerinte. Ráadásul sok esetben a színházi előadások csak a nézők szórakoztatására törekednek, és a körülöttük lévő világ bemutatására kevésbé. Itt magamban halkan közbevetettem, hogy az utóbbi években a Katonának is van több olyan produkciója, ami mintha inkább ebbe a kategóriába sorolódna. Valószínű, hogy nem baj, hogy sokféle színház létezik, lehetséges, hogy előbb-utóbb a néző képes lesz felnőni és maga fog úgy dönteni, hogy nem elég neki az, ha elandalítják, nem csak felejteni akar, hanem gondolkodni. A többség bizonyosan nem fog erre az útra lépni, de lehet próbálkozni. Ebben a 45 percben a Nemzetiről nem volt szó, lehet, hogy korábban igen - elhangozhatott volna, hogy a közönség nevelése a Nemzetiben viszont elég jól működik, ill. működött. Azt hiszem, hogy az utóbbi két évben jobban, mint a Katonában.
(Aki végig ott volt és ezt olvasta, igazán írhatna egy kommentet, hátha lényeges dolgokkal kiegészülne.)
