dec. 9
MüPa- Fesztiválzenekar - A csodálatos mandarin+ Kékszakállú - zenekai koncert
Erről hamarabb kellett volna írni, múlt vasárnap, amikor láttam - volt belőle még kettő később. Persze, még lehet.
A megszokott magas színvonalon szólt a zene és Szántó Andrea Juditként még annál is magabiztosabb és erősebb volt, mint az ősz elején, amikor beszámoltam róla.
Egy kétszereplős darabnál természetesen az egész előadást még inkább meghatározza az énekesek kiválasztása.
Judit hasonló volt most is, szeptemberben is, viszont míg Bretz Gábor Kékszakállúja a Nemzeti Filhamnónikusok előadásában eleve reménytelenül nézett a világba, azonnal látszott rajta, hogy nem bízik igazán a kapcsolatban, addig most Perencz Bélát inkább egy bonvivánhoz tudnám hasonlítani. Bizakodóan várta az új szerelmet és csak az utolsó kulcs átadásakor vesztette el az optimizmusát. (Életemben most jutott eszembe először a darab kapcsán, hogy lehet pusztán egy szimpla szoknyapecér n. próbálkozásához asszisztálunk. Erről szólna Bartók zenéje?)
Az utolsó ajtónál az előadás értelmi szerzője, valószínűleg Fischer Iván, egy szarvashibát követett el. Ezt a megoldást látva egyértelműen kijelenthető ez, szépítés nélkül.
Zenekari koncert ez, nem színház - elvileg.
A Kékszakállú prológusát egyszerűen, visszafogottan, meggyőzően "osztályon felüli szinten" mondja el Fischer, közben kezével hátrafelé integetve el is kezdi a vezénylést - az énekesek egyszer sem fordulnak egymás felé.
Eddig minden a koncertre utal. Se a fény nem változik (pedig egyre fényesebb lehetne a MüPa, az megoldható lenne), se a kínzókamrát, kertet, stb nem vetítik be. Ez is megoldható lenne, volt a MüPában már előadás kivetítéssel.
Tehát ahhoz képest, hogy semmi nem jelent meg vizuálisan abból, amit énekeltek, a hetedik ajtónál valahogy hirtelen a régi asszonyok bemutatása szükségszerű lett.
Képzeljetek el 3 zsenge főiskolai hallgatót, testhez tapadó ruhában és megközelítőleg egyenként tíz méter hosszú fátyollal vonulni egy hetven tagú szimfonikus zenekar tagjai között. Nyilván a produkcióban dolgozók közül senki sem feltételezte, hogy az összesen négy asszony fátylai közül esetleg néhány be is fog akadni egy-egy kottaállványba, dobogó sarkába, például.
Ahogy az asszonyok elkezdték a vonulást, azonnal elterelődött a figyelem a lényegről, az addig szépen felépített belső drámáról - egyszer se néztem én sem Kékszakállúra, aki nyilván most élte át a "mindig is éjjel lesz már" gondolatot. Ezzel a színpadias ötlettel sikerült az egész előadást hatástalanítani. (Ráadásul ez plusz költséget is jelentett, feleslegesen.)
Az általam látott előadáson Judit fátyla a várakozásoknak megfelelően végül mégis beakadt, így nem tudta a színpadot elhagyni egészen. Sose fogom megtudni, hogy Kékszakállú tovább is fenn tudta tartani a "keep smiling" életérzést, vagy beleroppant a negyedik megromlott kapcsolatba.
Perencz Bélát csak néha hallottam, nem volt egyébként kialakult véleményem a teljesítőképességéről. Most úgy hallottam, hogy nem elég szép a hangja. Mintha küzdött volna.Vagy beteg volt?
Bretznek sokkal jobban illik majd a szerep, ha elhihető lesz neki a lemondás is, azaz, ha korosodik. Jelenleg messze van az éj, és a hangja még fejlődni is fog - a baritonoknál elvileg az idő múlásával még javul is a hang, nem romlik.
