Úgy tűnik, hogy időhiány miatt esély sincs a hosszú részletes beszámolásra, de most már szükségét érzem, hogy legalább röviden felhívjam néhány előadásra a figyelmet.
A tegnapi előadással kezdeném, amit említés nélkül nem hagyhatok semmiképpen.
Nemzeti Színház - Hazafit nekünk! c. előadása : magas labda.
John Osborne (lsd. Dühöngő ifjúság) darabját a cenzúra korábban is üldözte témája miatt, ami leginkább a hadsereg berkein belüli homoszexualitásról szól. A műből Szabó István filmet készített Redl ezredes címmel. Alföldinek ez az előadása nem pusztán érinti a homoszexualitást, hanem szinte kizárólagosan erről a kérdésről szól. A bemutató után nyilvánvalóan a korábbi támadói fel fognak élénkülni és ismét a leváltását követelik majd.
Az előadás az én levelem nélkül is sokkal nagyobb figyelmet fog kapni, mint ami ahhoz kellene, hogy az előadásonkénti 130 jegyet el lehessen rá adni. (Már erre az évre minden jegy elment így is, botrány nélkül is.)
Az előadás tegnap még eleinte tempótlan volt, de látszott rajta, hogy igazán jó lesz. László Zsolt a főszereplő, aki elbírja a szerepet. Rajta kívül jó kis kabinetalakítások vannak benne: Hollósi Frigyes, Znamenák István nevét emelem ki elsősorban, de jó látni, ahogy Stohl ebben az első új produkciójában milyen alázattal és nagy koncentrációval játszik el egy olyan kis szerepet, amilyet korábban sosem kapott. Jelenlétével súlyt ad annak a szereplőnek, de nem vonja el a figyelmet a központi figuráról. Ez így optimális.
László Zsolt miatt egyértelműen meg kell nézni az előadást, ha valaki számára a téma eleve nem kizáró ok.
A másik ok, ami miatt izgalmas az este: az előadás nagyszerűen hasznosítja a Nemzeti adottságait.
A színpad alatti tér két oldalára ültetik a 130 nézőt, akik láthatják a süllyesztőt, ami sűrű oszlopsornak tűnik eleinte. A színpad egyes részeinek emelése és süllyedése a szereplők érkezését és távozását is megoldja, emellett új és változatos tereket hoz létre.
Két szék és egy kis asztal az egyetlen díszletelem, valószínűleg egy régi előadásból.
Ezzel a megoldással Alföldi visszajutott oda - feltehetően a pénzelvonások által inspirálva, ahonnan indult.
Pályája elején a Budapesti Kamarában rendezett nagyszerű előadásokat, nagyszerű színészekkel, kevés díszlettel, alacsony költségvetéssel. A Nemzetiben a korábbi látványos, némiképp pazarló előadásokat idén a takarékos, ámde (szerintem) jóval ötletesebb, szellemesebb és gazdagabb mondanivalót hordozóak követik, ahol a színész kapja az igazi szerepet, nem takarják el az effektek.
Megmutatja Alföldi, hogy fele annyi pénzből is lehet érdekes színházat csinálni. Jelen esetben a színpad mozgatása bőven pótolja az egyéb látványelemeket.
Én tegnap elégedetten, sőt boldogan léptem ki a Nemzetiből. Az előadás olyan, mint amikor egy jó szimfonikus zenekar, vagy egy igazán jó focicsapat játszik. Mindenki a helyén, teljes az összhang.
1995-ben rendezett már Alföldi egy nyíltan a homoszexualitás témáját tárgyaló darabot (Hajlam), hátha vannak olyanok közületek, akik látták. A Shure Stúdióban ment, Kamarás Iván főszerepelt benne többek között. Az is remek volt, vagy 80 embernek esténként. Azóta a helyzet nem lett egyszerűbb, nem sokat ment a világ előbbre.
2013.márc.2.: a feltöltés ideje - Vidnyánszky is kiváló előadásnak tartja, ami meglepett. Eperjes hasonló véleményét erről már hallottam még júniusban, de ez akkor is nagy dolog. Viszont még így is illúzió, hogy továbbmenjen a produkció, hacsak jónéhány szereplő nem jön vissza 1-2 alkalomra vendégként. Bár úgy lenne!
